Zsukov marsall, feketén-fehéren
Zsukov halott, igaz ügyért soha
többé már ő se kelne hadra.
Orosz históriánk lapjaira
más is került, ki bátran lépve a
meghódított fővárosokba,
a sajátjába félve tért haza.
(Joszif Brodszkij: Zsukov halálára)
(Baka István fordítása)
Georgij
Konsztantyinovics Zsukov (1896 – 1974) szovjet hadvezér, a Szovjetunió marsallja,
védelmi miniszter (1955-1957). Sztálin halála után 1955-57-ig védelmi miniszter
volt, majd 1957-ben kizárták a Kommunista Párt Központi bizottságából, minden
posztjáról eltávolították és 1958-ban nyugdíjba küldték. A nép szemében hős
volt, sok egymásnak is ellentmondó legenda kering róla, például, hogy ő lőtte
le Beriját. Szegényparaszti családba született, de nagyon jó tanuló volt, az egyházi iskolát kitüntetéssel végezte.
Már a cári hadseregben sikeres volt, az első világháborúban kétszer is kitüntették a György-kereszttel. Nem igaz tehát, hogy fehérgárdista tábornokként állt át a vörösökhöz. A cári hadseregben altiszt volt, amint pedig megalakult a Vörös Hadsereg, 1918-ban csatlakozott hozzá, majd belépett a kommunista pártba is. A polgárháborúban tehát már a vörösök oldalán harcolt a híres lovas hadseregben.
A 20-as 30-as években folyamatosan továbbtanult a katonai akadémián, közben egyre újabb megbízatásokat kapott. Gyorsan emelkedett a ranglétrán. Ő volt a páncélos hadosztályok felállításának élharcosa.
1937-38-ban egy pártgyűlésen bizonyos aktivisták megvádolták, hogy „ellenséges és kártékony módszereket alkalmaz a kádernevelés területén”, de végül megúszta a sztálini tisztogatásokat.
1938-ban a Távol-keletre vezényelték, a japánok ellen harcolt Mandzsúriában. A Halhin-Gol folyó melletti csatában Zsukov először használt páncélos harckocsikat az ellenség bekerítésére és megsemmisítésére, ezzel megelőzve a németeket, akik csak 1939. szeptember 1-jén alkalmazták először sikeresen ezt a taktikát. Ezért kapta meg Zsukov először a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
1940-ben a tábornoki rangban érte a német támadás híre. A támadás felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget, ráadásul Sztálin életében először békés hangulatban lehetett, ugyanis megtiltotta, hogy viszonozzák a tüzet. Zsukov emiatt többször is konfliktusba keveredett a katonai vezetőkkel, sőt állítólag magával Sztálinnal is.
1945-ben Zsukov marsall vezette a 1. belorusz frontot, amely az 1. ukrán fronttal együtt szabadította fel Varsót, majd tovább haladt nyugat felé. Az 1. belorusz front Zsukov vezetésével vett részt a berlini offenzívában és a másik két fronthoz viszonyítva aránylag kevés embert veszítettek.
Moszkvai idő szerint 1945. május 9-én Németország feltétel nélkül kapitulált, Zsukovot pedig kinevezték a németországi szovjet csapatok parancsnokának.
Zsukov legnagyobb sikerei közé tartozik Sztálingrád (jelenleg Volgográd) védelme, Leningrád (Szentpétervár) felszabadítása és Berlin elfoglalása.
A második világháború befejezése után Sztálin szeretett volna megszabadulni a túlságosan népszerű katonai vezetőtől. Miután Kelet-Németországba küldte Zsukovot katonai vezetőnek perbe fogta műkincsrablásért és a hadi trófeákkal való illegális kereskedelemért, ez volt az úgynevezett „Trófea-per”. Aranyórák, drágaköves ékszerek és komoly műkincsek is szerepeltek a trófeák között, de a katonai vezetők egyértelműen Zsukov mellett foglaltak állást. Zsukovot ekkor kizárták a Központi Bizottságból és áthelyezték Odesszába.
Sztálin halála után (1953) újra visszakerült a védelmi minisztériumhoz. Ő szervezte meg Berija, a sztálini titkosrendőrség vezetőjének a letartóztatását, valamint a sztálinisták sarokba szorítását.
De nem csak rokonszenves tettei voltak.
1954-ben Zsukov az Urál-hegység déli részén folyó atomkísérleteket irányította Orenburg területen. A kísérletekben 45 ezer katona vett részt. A katonák is és a helyi lakosság is súlyos sugárdózist kapott. Sokan úgy gondolják, rajtuk kísérletezték ki az atomfegyverek várható hatását.
A másik dolog, ami csökkentheti a szimpátiánkat, hogy védelmi miniszterként döntő szerepe volt az 1956-os magyar forradalom leverésében.
1957-ben újra kizárták a Központi Bizottságból, felmentették miniszteri posztjáról és nyugdíjba küldték. Valószínűleg nem a fenti két ügy miatt, hanem politikai vagy személyi érdekeket sértett.
1965-ban a Párt szigorú felügyelete mellett hozzáfoghatott memoárjai megírásához. 1969-ben jelen meg könyve, az Emlékek és gondolatok, amelyet 15 nyelvre fordítottak le.
1974-ben halt meg. Urnáját a Kreml falába helyezték el a Vörös téren.
Megítélése ellentmondásos. Bár az egyszerű katonák egyfajta apa szerepben látták őt, aki szigorú, de igazságos, így él az anekdotákban is, sokan Oroszországban is kritizálják. Vannak, akik szerint „hússal nyerték meg a háborút”, túl sok volt a felesleges áldozat. Szokolov és Grigorenko arról írnak, hogy sok csatában több volt a szovjet áldozat, mint az ellenségé, Zsukov pedig válogatás nélkül alkalmazta a halálbüntetést. Máshol azt olvashatjuk, hogy eltúlozzák a szerepét a második világháborúban, Németország elfoglalásába például csak a legvégén kapcsolódott be.
Akárhogy is van Zsukov marsall neve összefonódott a Győzelem Napjával, személye még sokáig érdekelni fogja az embereket.