Ezt a brjanszki legényt még kisfiúként felvitték faluról Moszkvába, küldöncként dolgozott az iljinkai magtárban, kilőtt nyílként szállt a fogadókba teavízért: felkapja a réz teáskannát és száguld a Sztarij Rjad folyosóin, sötét vízsugárral írva nyolcasokat a szürke padlóra... mozgalmas téli nap, hó esik, az Iljinkán sötétlik a tömeg, futnak, vánszorognak a fuvarosok lovai, ő pedig egy szál ingben, sapka nélkül - a feje egy vörös sündisznóra hasonlít - elrúgja magát a járdáról, kiugrik az utcára és égő talpával árkokat húz a jégen...
Képzeljék csak, milyen furcsa látni ezt a legényt a trópusokon, az egyenlítő alatt! Ül az irodájában egy régi, holland stílusban épült házban. Az ablakon túl a forró fehér város, mezítlen fekete riksák, drágakő-üzletek, szállodák tele a világ minden részéről odasereglett turistákkal, a kikötő meleg, zöld vízében pedig amerikai és japán hajók, a kikötőn túl az alacsony parton kókuszerdők... Tetőtől talpig fehérben van, magas, csontos, tűzvörös, a bőre kékes és szeplős, sápadt és izgatott-energikus, még vakmerő is - a hőségtől, az idegességtől, az állandó kábulattól és ügybuzgóságtól, kinézetre olyan svéd- vagy angolféle. Az íróasztalát elárasztják a papírok, számlák. Körülötte remingtonok száraz recsegése. Egy köntöst és turbánt viselő öreg indiai sötét, elegáns kezével hangtalanul és gyorsan váltja be az ezüstgyűrűket egy üveg szódavízre, és szüntelenül sejtelmes arckifejezéssel bejelenti a látogatókat, minden szóhoz hozzátéve: sir. A sir pedig egészen belefeledkezik a beszélgetésbe - vagy csak teszi, hogy belefeledkezik - az oroszországi vendéggel, akik előtt eljátssza, hogy ő a trópusi sziget szívélyes házigazdája. Az asztalon néhány nyitott doboz drága szivarokkal, török, egyiptomi, angol és kikötői cigarettákkal. Szakértője a dohánynak - mint egyébként mindennek -, hol ezzel, hol azzal kínál meg... Futó pillantást vet az elé tolt papírra, beszélgetés közben keményen és kurtán ráír valamit; amikor meglátja a belépő látogatót, megváltozik az arckifejezése, két-három mondattal elintézi az ügyet, és folytatja a félbehagyott beszélgetést; amikor hivatalos iratot kap, valahogy különösen megvetően tépi szét, egy pillanatra elkomorodik, átfutja: "Idióták" - keményen ejti ki a szavakat, bosszankodva, és miután félredobta, rögtön elfelejti, vagy úgy tesz, mintha elfeledkezne róla... Neki mindenki idióta. Már sikerült meglepnie a vendégeit önbizalmával, határozott, szkeptikus eszével, vállalkozó kedvével, hatalmas élettapasztalatával és a mérhetetlen különféle a legkülönfélébb társadalmi osztályhoz tartozó ismerősével. Bárkinek a nevét említheted a moszkvai hírességek közül - kereskedőket, hivatalnokokat, orvosokat, újságírókat, - ő mindenkit ismer, és ráadásul mindenkinek jól ismeri az árát is. Hát még milyen tájékozott a különféle kulisszatitkok, ritka karrierek, sötét ügyek világában!
A vendége még Port-Saidban hallott róla, egy barátjától, aki cinikus vidámsággal mesélte, hogy Zotov hétpróbás gazember, a jég hátán is megél. "Igen -, mondta ez a cimbora a fejét csóválva, gúnyos és talányos mosollyal - megéri a pénzét!" Cserébe a vendég még többet megtudott, és többnyire éppen Zotov félmondataiból. Furcsán, váratlanul jelennek meg a tehetségek Oroszhonban, és csodákat tesznek, ha jó a lapjárás. De ő szokatlanul jó lapokat kapott még kisfiúként, Moszkvában. Volt neki egy nagybácsija Moszkvában, jóllakott, eszes fickó, már elérte, hogy jólétben élhet, méltóságának biztos tudatában, ügyesen tudott önmagát nem lealacsonyítva szívességeket tenni egy rendes úrnak. Ez a nagybácsi a szandunovszki fürdőházaknál dolgozott és sokan azok közül, akiket forró és fülledt szappan-felhőkkel eregetett körül, már névről ismerték és szerettek elbeszélgetni vele. Nyecsajev is, a liberális, művelt krőzus, egy nagy, kövér, aranycvikkeres kereskedő. Nehéz volt-e néhány szót szólni a kis unokaöccséről, amikor az izzadt rózsaszín testre dobja a csúszós, vékony lepedőt? És a kisfiú nem cipőfonalat sodort, nem vasalót fűtött fel, hanem a félhomályos, tiszta, halk hombárban kezdett dolgozni az Iljinkán. A többi már az ő személyes életrevalóságán és tehetségén múlott. Hogy hogyan kezdik ezek a szerencse fiai, ezek az őstehetségek, közismert: nappal a gyerek kifutófiúként dolgozik, este saját örömére, mindenféle vezető nélkül küszködik a kihúnyó gyertyacsonk mellett, írni, olvasni tanul; reggel amíg az árusok nem jönnek, makacsul átküzdi magát az újságon, bár semmit sem ért; de amint az árusok egyet pisszennek, ő már ott terem, mint akit puskából lőttek ki, ért minden szót, pillantást... Tizenkét éves kora körül ez a fiú magára vonta gazdája kizárólagos figyelmét, és elvitték a gazda házába, tizennyolc évesen pedig már Németországban is volt, kitanulta a papíripart, nem dolgozott rosszabbul, mint bármelyik német: a külföldiek szinte el sem akarták hinni, hogy ő orosz. "Gyakran még most sem hiszik el, tökfilkók!" - mondja Zotov, szokás szerint szaggatottan és durván, eldobja az egyik cigarettát, és azonnal rágyújt a másikra. A második napon fekete szemüvegben van, mert az egyik szemöldöke megsérült, a bárban, azt mondja, elcsúszott egy banánhéjon, szóval jól volt. Pedig ő itt, a szigeten, a saját helyzetéhez képest, fontos személyiség. Minduntalan felkelti beszélgetőtársa kíváncsiságát, figyelmét. Ő, ez a pimaszságig bátor ember, megfertőz a bátorságával, az energiájával, időnként még el is bűvöl. De ahogy hallgatod őt, meglepődsz rajta, ránézel, és azt gondolod: de hiszen részeg, részeg! Ő mindig mámoros: az idegességtől, a hőségtől, a dohánytól, a whiskytől: az angolok is sokat isznak, de persze ebben a fehér városban egyetlen angol sem iszik annyit egy nap, mint Zotov, nem nyeli olyan mohón a szódavizet, nem szív el olyan mennyiségű szivart és cigarettát, nem beszél olyan sokat és olyan zavarosan...
Külföldi tanulmányai után otthon dolgozott és kihasználta a tanítója korlátlan bizalmát. De az önállóságban már nem tudott mértéket tartani, ahogy a költekezésben sem. Amikor Közép-Ázsiába küldték, valami apró-cseprő dolgon összevesztek, minden kapcsolatot megszakított Nyecsajevvel és egyből olyan emberré vált, aki egy lendülettel meghódítja a csúcsokat, majdhogynem kalandor. Beutazta Szibériát, volt az Amúrnál is, meg Kínában, égett a vágytól, hogy saját vállalkozásba kezdjen, amelyből meggazdagodhat. Az lett a vége, hogy bekapcsolódott egy nagybani teaüzletbe, elintézett magának két hivatalt, és immáron hat éve itt él a trópusokon, egész sok hatalom összpontosul a kezében... Ritka az olyan európai, aki ilyen könnyedén keresztet vetett volna meglepően szerencsés sorsára, de még a szakmájára is, amelyre annyi évet áldozott! Egy európai nem dobta volna oda magát a véletlenek kénye-kedvének, nem vállalt volna egyszerre állami hivatalt, hajózási ügynökséget, teaüzletet, nem mulatott volna még ezek mellett igazgyöngy ügyletekkel, nem tartotta volna ki a fekete szeretőjét - a pletykák szerint ritka szépség -, hogy az egész városban híre menjen... Zotovnak helyén van az esze, de időnként nagyon tapintatlan, hol nagy önuralma van, hol lobbanékony, hol zárkózott, hol fecsegő, kérkedik egyszerű származásával, ugyanakkor azzal dicsekszik, milyen hírességeket ismer, hajnal hasad már, szidja az orosz kormányt, és szemmel láthatóan büszke az íróasztalán lévő szép szál katona fényképére, aki saját kezűleg adta neki ezt a portrét, még a nevét is aláírta; amikor néha olyasmit mesél, ami véleménye szerint szórakoztató, gyakorta nem érti, hogy a történetből nem tud jól kijönni, például éppen az ő elbeszéléseiből tudta meg a vendég, hogy mi mindenen ment keresztül, hogy csaknem szélhámosként került azok közé a szibériai és mandzsúriai spekulánsok közé, akiktől olyan gyorsan megvált, akiket eleinte elbűvölt szívélyességével és barátságos természetével, rossz szokásaival, melyekből kitetszett, megszokta, hogy nagy lábon él, hogy mindenhez értett, a cigarettáktól, a bortól, a nőktől kezdve egészen valamiféle fülöp-szigeteki ásatásokig, mintha valami ismeretlen baktérium lenne, amely elterjedt...
Este a vendég vele megy a városon kívülre.
Ott, az óceán partján vagy egy étterem, ahol a turisták és a diplomaták kipihenik a városi fülledtséget, teát, brandyt és pezsgőt isznak, és az étterem előtti kis térről csodálják az alkonyt. Riksán, morzsányi kis kocsikon mennek oda, egymás után, a többszáz éves növényzet közti végtelen úton, bungalók és a vadak viskói mellett, és az oroszországi vendég egy egész órán át csak egy csupasz emberi testet lát, amely száguld a faágak kitárt boltíve alatt, utána pedig, ez után a test és fekete haj után, Zotov nagy, fehér alakja ül magasan és szálfaegyenesen a kocsijában. Félúton Zotov hirtelen megfordul és meglendítve a botot, odakiált a vendégnek:
- Akarja, hogy benézzünk?
A vendég egyetértően bólint - Zotov egy kisebb buddhista templomra mutatott, - és a nehezen lélegző kiizzadt vadak a bejárathoz gördítik a viskók között, a pálmák alatt.
- Hát nem, pont, mint a mieink, nem mint az oroszországiak? - mondja Zotov, kiszállva a fogatból. - Csak nálunk van ilyen piszokul sok falevél, erdő, viskó, és koszos kisgyerek! Nézze csak meg - mondja, és a bottal a viskókra mutat, a falevélből és sásból készült háztetőkre, a meztelen gyerekekre, az öreg és fiatal helyiekre, akik kíváncsian körülveszik az érkezőket. - És az este is a mi meleg, nyári esténk, unalmas, mint egy kiátkozás! - mondja izgatottan a régi bálványra mutatva, mely a vékony kókuszpálmák alatti dombon állt, ahol már várt a lemeztelenített bal vállú, borotvált halántékú, sárga köpenyes pap, feszült figyelemmel, kifejezéstelen tekintettel. A honfitársak belépnek a szentélybe, leveszik az izzadtságtól síkos, belül hűvös katonai sisakot. A pap ujjával a fejére mutat, megrázza, hogy ez nem muszáj.
- Értesz is te ehhez, hülye! - mondja Zotov oroszul, és hosszan, különös komolysággal néz a két százseny magas, fából faragott, vörös és sárga színnel festett, aranyozott szoborra, amely az oldalán fekszik az aprópénzekkel, nikkelgyűrűkkel teleszórt fekete áldozati oltár mögött, ahol illatos füst gomolyog egészen vékony, barna rudacskákról.
- És a festés, a lakkozás milyen! - mondja szaggatottan. - Pont, mint a falusi tálak és csészék a mi vásárainkon...
És hanyag mozdulattal a pap ezüsttálcájára dob egy nehéz tízrubelest...
Amikor megérkeznek az étterembe, az arca már krétafehér és a napszemüveg egészen ijesztő ezen az arcon. "Két teljes órán át semmivel sem mérgeztem magam, semmit nem ittam, nem gyújtottam rá, ezért halálosan kimerültem" - mondja. És amint leül a pulthoz az étterem előtti téren, a kékes görgelékkövekkel borított szaggatott parton, mely örökké az óceán hullámaiban fürdik, rögtön pezsgőt rendel.
A bor nagyon hűvös, mindketten mohón isszák, gyorsan lerészegednek és a sötétedő orgonaszínű óceánt nézik, a végtelenül távoli alkony homályos és enyhén rózsaszín. Gyenge, meleg szél fúj, és valamilyen rovarok pengenek a cserjék között...És Zotov váratlanul messzire elhajítja a cigarettát, gyorsan rágyújt egy másikra és újra, nyugtalanul, makacsul elkezd beszélni arról, mennyire hasonlít ez a sziget Oroszországra.
A vendég elneveti magát. Zotov homályosan és óvatosan ellentmond neki. Szó sincsen, mondja ő, külső hasonlóságról... és hát nem is hasonlóság, hanem inkább úgy értette, hogy van egy érzése... talán bizonytalan, talán gyenge érzés, de ez már más kérdés... ezen az égövön még az ördög is eszét veszti, ez a klíma nem tréfadolog... és lám, amikor a távol-keleti veszélyekről értekeznek, elfelejtkeznek erről, elfelejtik, hogy az árja uraknak, és különösen nekünk, oroszoknak, a legnagyobb óvatossággal kell végrehajtanunk győztes inváziónkat a trópusokon, gyakrabban kellene emlékezni az ősapáinkra, akik elfoglalták Hindusztánt, amely olyan jelentős eseményhez vezetett, mint a buddhizmus megszületése: hiszen mi, árják, akik lejöttünk Tibetből a trópusokra, mi hoztuk létre ezt az ijesztően vitathatatlan tanítást... azután hevesen elkezd győzködni, hogy "minden ereje abban van", hogy ő már látta, érezte az indiai trópusokat, lehet, hogy ezer évvel ezelőtt, valamelyik végtelenül távoli ősének a szemével és lelkével...
Ő beszél - találóan, szenvedélyesen és ékesszólóan, amit nem is vártunk tőle -, hogy idefelé jövet szokatlan érzések kerítették a hatalmukba, azokon a forró, csillagfényes éjszakákon, amikor először nézett fel a Dél Keresztjére, a Kanopuszra és azokra az ősi csillagködökre, amiket Magellán Felhőknek hívnak, látta a Sarkcsillagot, ezeket a gyászos pályaszakaszokat a világűr végtelen terében, és az Alfa Kentauri rettentő nagyszerűségét, a teljesen üres égbolton, pontosan ott, ahol a kezdetét veszi valamilyen mérhetetlen, a mi eszünk számára érthetetlen Semmi... igen, igen, kiáltja állhatatosan a vendégekre tekintve fekete szemüvegével, tökéletesen üres volt az égbolt körülötte! Egy új világ lényei, új egek rejtőztek előttem, de nekem úgy tűnt - és ez az érzés rémületesen eleven bennem, biztosíthatom önöket! - úgy tűnt, hogy már láttam őket valamikor. Minden nappal és éjjel széltében-hosszában dobált minket az óceán könnyű, halott hulláma. Szembe mentünk a keleti monszunnal, élesen és erősen fújt, a széllökéseitől ropogtak a vitorlarudak, káprázott a szemünk, úgy tűnt gyorsan haladunk... éjszakánként felébredtem a kajütöm forró sötétségében, hogy kipihenjem kimerítő álmaimat, felmentem a felső fedélzetre, a szélbe, ezek alá a csillagok alá, teljesen mások, mint az, amit egész életemben láttam, születésem óta, és amit az enyémnek éreztem, teljesen, teljesen mások, de azzal együtt nem is újak, inkább homályosan felderengő emlékek. Az ő bágyadt fényükben álltam az óceán szakadatlan dübörgésében, a gőzhajó egyik oldaláról a másikra dől, pont, mint az akasztottak szürke halotti lepelben, széttárva karjait, imbolyogtak és remegtek a kémények melletti felvitorlázott ventillátorok, nyílásukkal mohón nyelték be a monszun frissességét, amellyel már eljutott hozzánk szörnyű Őshazánk forró sóhaja. És akkor gyakran elfogott egy olyan bánat - valami végtelenül távoli emlékezés bánata -, hogy emberi szavakkal nem lehet kifejezni a századrészét sem...
Enyhe, édes szél fúj, álmosan zizegnek a cserjék. Lassan elömlik az alkony azzal a mesébe illő, aranyló narancssárga színnel, amely mindig felragyog a trópusokon, ha lemegy a nap. Aranylón narancsszínű tajtékot vet a hullám, aranylón narancsszínűen ragyognak az arcok és a fehér ruhák... "Hogyan kapcsoljam össze azt, amivel nappal hökkentett meg, és azt, amivel most?" - töpreng az oroszországi vendég meglepő honfitársáról. Az pedig ránéz sötét szemüvegével, és makacsul ismételgeti:
- Igen, igen, én már voltam itt... Meg amúgy is, elkárhozott ember vagyok... Ha tudná, milyen szörnyen összezavarodtak az ügyeim! Talán még jobban, mint a lelkem és a gondolataim. De hát mindenből van kiút. Jó mélyen a számba veszem a revolvert, megrántom a ravaszt, és mindezek az ügyek, gondolatok érzések szétrepülnek, a pokolba velük!