Az a kérdés, van-e irodalmi létjogosultsága egy elbeszélésnek, ami semmiről se szól, a szó szoros értelmében semmiről, mondjuk: "Ivanov felkelt, megreggelizett, elment a munkahelyére, köszönt Petrovnak, kibékült Szidorovval, hazaért a munkából, harapott valamit, olvasgatott, lefeküdt aludni", szóval van létjogosultsága, vagy nincs? Biztosan nincs, mert az ilyen elbeszélés az "élet" fogalmához kapcsolódik, az élet és az irodalom közötti viszony pedig nagyon is bonyolult. Hiszen mit is jelent az elbeszélés a szó tisztán irodalmi értelmében? Az elbeszélés egy speciális, vagyis célzatos alkotás, amely egyik vagy másik célnak megfelelően oly módon megkeveri az életet, hogy lehetetlen ráismerni; azon kívül az igazi elbeszélés okos, és a cselekmény többnyire elvezet a pillanatnyi megvilágosodáshoz, amely nagyon hasonlít arra, amikor egy kiszögellésbe bevered a térded. Szóval az élet és az irodalom olyan távoli kapcsolatban van egymással, amire azt szokták mondani:"távoli névrokonok".
Igaz, az utóbbi időben az olvasók figyelmét megzavarja egy apró körülmény: a modern elbeszélések kilencven százaléka határozottan semmiről se szól... Egyébként, hacsak nincs valami új irodalmi irányzat, még ez az óriási könyvtömeg sem képes kizökkenteni az olvasót abból az ősrégi pozíciójából, hogy az igazi elbeszélés olyan irodalmi mű, amelyben a szerző mégiscsak akart valamit mondani.
Kivételt bizonyára csak azon rút históriák jelentenek, melyek oly leleplezően visszataszítóak, hogy kilógnak az élet fogalmából, és nagyon közel kerülnek a művészet fogalmához. Mint például a következő történet, amely a maga idejében nagy port vert fel.
Leningrád városában, a Vlagyimirszkij proszpekt elején lakott egy fiatal tudós, egy bizonyos Tolkunov. Az utóbbi időben semmit sem hallani róla, mindjárt kiderül, miért, de 1978-ban valami olyasmit fedezett fel, ami majdnem világhírűvé tette. A felfedezése: egy új módszer az elektromos energia távolba juttatására vezeték nélkül. Odahaza ettől a felfedezéstől úgy elképedtek, hogy azonnal adtak Tolkunovnak egy ötszobás lakást a Vlagyimirszkij proszpekt elején, ahová be is költözött a feleségével és az anyósával. A legnagyobb egyetértésben éldegéltek az új lakásban, amikor váratlanul Tolkunovot elküldték egy elektrotechnikai szimpóziumra Bécsbe, a valcer fővárosába.
Az előkészületek színoroszok voltak, vagyis hosszúak és pánikszerűek. Tolkunov kereken visszautasította, hogy magával vigye a bőröndöt, amellyel még az apja utazott Komszomolszk-na-Amurra, és a régi tréningruhát, amelynek helyettesítenie kellett az olyan európai eszközöket, mint például a pizsama. Ezért aztán az asszonyok költségekbe verték magukat, úgy érezték, mintha a fogukat húznák, de muszáj volt, nincs mit tenni: vettek egy selyempizsamát és egy kitűnő barna bőröndöt.
Ennek ellenére Tolkunov balsejtelmekkel indult útnak, mivel a felesége és az anyósa olyan mennyiségű megrendelést írtak össze neki, hogy beleszédült, mire elolvasta.
- De hát honnan szedjek össze én ennyi valutát? - kérdezte döbbent-sértett arccal.- Még ha svájci bankszámlám lenne, akkor érteném. De nekem nincs...
Válaszul a felesége úgy csücsörített, mint aki mégiscsak azt gyanítja, hogy Tolkunovnak svájci bankszámlája van, és egyszerűen csak hazudik.
- Hát takarékoskodj - mondta az anyósa, amikor rákerült a sor. - Ne rázd a rongyot, takarékoskodj! Például, ha mindenki megy az étterembe, te forralj vizet, és egyél zacskós levest, hát innen lesz valutád!
- No de mama, ez szégyen! - ellenkezett Tolkunov. - Hogy nem érti meg?!
Akkor az anyós hosszú, neheztelő pillantást vetett rá, sötétet, mint az alkonyi ég homályos ablakon át.
Akárhogyis, de a levesporokat és egy özönvíz előtti forralót - "Fizpribor" márkájút - magával kellett vinnie.
Szeptember ötödikén Tolkunovot kikísérték a Moszkvai pályaudvarra, negyedikén Moszkvában volt, ötödikén pedig Bécsben.
Bécs valahogy nem tett rá mély benyomást. Amikor később kérdezték: "Na és milyen Bécs?" megvonta a vállát és azt felelte:
- Jó város, Odesszára hasonlít...
Az első nap pedig, amikor a szimpózium résztvevői elmentek dőzsölni egy étterembe, Tolkunov kénytelen-kelletlen a szobájában vacsorázott. Elővette a vízforralót, egy zacskó levesport, és egy kis edényt. Aztán engedett az edénybe egy kis dunai vizet, és bedugta a forralót a konnektorba. Tulajdonképpen ez okozta a csúnya eseményt: bekapcsolta a forralót, és a valcer fővárosa sötétbe borult.