Ültek a jó meleg augusztusi éjszakán a fülledt konyhában a fürdőszoba melletti, színes viaszosvászonnal leterített asztalnál, egymással szemben.
- Szörnyen kifürkészhetetlenek az Isten útjai az ember számára! - mondta Garigozov. - Szörnyen! A maiak már annyira összerázódtak, hogy még a körvonalaikat is elveszítették, mint a vibrációnál. Ez az, ez az, érted ezt? Ez elkeserítő! Ez félelmetes! Hát tudtam például én, hogy ez eljöhet? - panaszkodott Garigozov, - aki tudását a helyi műszaki egyetemen szerezte - barátjának, Kankrinnak, aki ugyanott szerezte ugyanazt.
Kankrin figyelmesen egyre csak hallgatott, de aztán megszívta az orrát és azt felelte:
- Én, testvér, teljes mértékben egyetértek veled. Tessék, nézd meg, itt vagyunk most is, egy konkrét esetben, hogy maradjunk egy adott példánál: az udvaron augusztus hónap, ők meg fogták magukat és bekapcsolták a radiátort. Hőség van? Hőség. Fülledtség? Fülledtség. És miért? Hát csak úgy. Fülledtség és kész. Ellenben télen, nézd csak meg télen! Télen meg, tesókám, télen meg rettenet nagy szél lesz, megjelennek az első hótorlaszok, te meg akkor egy nagy túrót várhatsz tőlük, nem túlfűtést. Arra már magadtól jöjj rá, hogy ez most egy rohadt nagy gazdaságtalanság, vagy pedig, vagy pedig egyáltalán... az ördög tudja, egyáltalán.
- Helyesen teszed fel a kérdést - hagyta jóvá Garigozov. - Helyesen, bár kissé túl konkrétan. Értsd meg, én is azt hiszem, hogy nem fogod vitatni, amit most mondok. Értsd meg, sok mindenben mi magunk vagyunk a vétkesek. Érted? Mert sok minden szó szerint könnyen van kijavítva, de nem reszketni kell és nem vibrálni, hanem valahogy fogni magunkat és hát érted. A saját uradnak érezni magad, érted. Megérezni, hogy a magad ura vagy, a saját sorsodé, a saját családodé, a saját munkádé, a saját országodé végül! Érted?
- Én akkor mindazonáltal kitöltöm az egészet vagy mi - mondta Kankrin.
- Aha - mondta Garigozov.
És csörgedezni és bugyborékolni kezdett a zöld poharakba a maradék fehér vodka. És kiitták, és megköszörülték a torkukat a cimborák, megszagolták személyes fekete kenyérhéjukat, és egymásra meredtek élénk, csillogó szemekkel.
De - hallgattak. Ebben a - nem a hiánytól, inkább a többlettől létrejövő - hallgatásban telt el egy bizonyos, nem túl nagy mennyiségű kettős emberi idő. Amíg nem szövődött a csepegő konyhai csendbe valamilyen új zörej: óvatos kaparászás, valamilyen zörgés és még egy bizonyos korgás is.
- Te - eszmélt fel Garigozov. - Nem vagy éhes?
- Nem, nem vagyok - válaszolt feszülten Kankrin, hallgatózott, fejét a padlóra hajtva, a különösen szépen díszített konyhaszekrény irányába.
- Már pedig azt mondom - dünnyögte nem odaillő módon Garigozov -, már pedig azt mondom, a lélekről, a lélekről ideje elgondolkodnia korunk e reszkető individuumának, az embernek, aki teljesen elveszítette a körvonalait.
- Igen - mondta Kankrin.
- A korszak úgyszintén teljesen elveszítette a körvonalait - nyafogta Garigozov. A friss embernek pedig, aki rátekintett, abban a pillanatban világossá vált, hogy az adag jócskán a fejébe szállt és ő hirtelen lerészegedett, ahogy ez néha előfordul az éjszaka csöndjében, szűk körben, tömény italok társaságában.
- Így van ez - összesítette Garigozov.
De Kankrin már nem hallotta őt. Kankrin kiáltva ugrott, ugorva röppent és a díszes szekrény alól kiráncigált egy magát megmakacsoló, ellenállást tanúsító hatalmas méretű szegény kandúrt. Szörnyű szőre égnek állt a bűnös állatnak, a pupillája óriási volt és vészjósló fénnyel lobogott.
- A paradicsomokat gurigatta - jelentette izgatottan Kankrin. - Érted, a szekrény alatt gurigatta a paradicsomot! A Vá-ászka kandúr! - zendített rá. - Vá-ászka kandúr! Vászkát meg kell tépni!
- Igen... öö... meg lehet tépni - nyugtázta Garigozov, undorítóan ropogtatva az ujjait. - Tessék, éjszaka, csönd, beszélgetés, ez meg itt...
És Garigozov elszomorítóan legyintett puffadt kezével. - Ej, te Vászka-Vászka! Vászka kandúr! - örvendezett egyre ismeretlen okból Kankrin. - Vászka a kandúr! Vászkát meg kell tépni! - hajtogatta egyre.
És, mikor meghallotta magányos sorsáról milyen elkeserítő döntés született, az elgyötört Vaszilij azon nyomban halálmegvetően lesütötte szemét, és zúgolódás nélkül felkészült a kínzásra. Én óvakodom túlzó kijelentésektől, de nyilvánvaló, hogy megbüntették volna, lehet, hogy enyhén, de elverték volna, a spicces cimborák, hogyha... nem történt volna a következő.
Az történt, hogy váratlanul a küszöbön megjelent egy szigorú, magas, erőteljes gyermek alakja, aki fekete szatén alsónadrágot és komplett úttörő egyenruhát viselt, mely fehér ingből és vörös nyakkendőből állt. A gyermek egy ideig hallgatott, és állhatatosan fürkészte a mulatozó ivócimborák lángvörös arcát. Azután megköszörülte a torkát.
- Páska? Hát ez remek! Hát te, öcsi, hogyhogy nem alszol? Én a te korodban ilyenkor már mindig aludtam. Ráadásul nyakkendőben! Nézzenek oda, milyen fontos személyiség éjnek idején!
- Ez itt a fiam, három napja avatták úttörőnek, és azóta nem akar megválni a relikviáktól - magyarázta behízelgően Garigozov és tréfásan azt parancsolta: - Készenlétbe, a napnak vége! Menj aludni, rohadék!
De ekkor hirtelen Kankrin legnagyobb ijedtségére a fiú felkiáltott feszültségtől csengő hangon:
- Hagyd abba az ordítást, papa! Azt nem is mondom, hogy a viselkedésetekkel felébreszthetitek a mamát, aki nagyon elfáradt a munkában. Azt viszont igen, hogy eszetekbe ne jusson megtépni Vászka kandúrt! Szeretem Vászka kandúrt és harcolni fogok érte. Ti felnőtt emberek vagytok, tevékeny építők, tudnotok kell, hogy nem szabad! Nem szabad elveszíteni az erkölcsi orientációt! Nem szabad megütni a cicát, megrúgni a nyulat, kővel dobálni a madarat!
És önérzetesen kitépte a cicát a kankrini kezekből.
- Hé, te, hé te... De megeredt a nyelved! - sápadt el Garigozov. - De megjött a hangod! Nem szabad? Embert kínozni, azt szabad?
Ennél a pontnál Garigozov is felugrott és egy csomó illetlen kifejezést vágott a gyerek fejéhez, melyekre az úttörő önérzetesen semmit nem válaszolt, csak továbbra is büszkén, bátran és becsületesen nézett, szívéhez és az úttörő nyakkendőhöz szorítva a kandúrt.
Hát így dermedt meg a szoborcsoport. Nem tudni, hogy végződött volna az ügy, de váratlanul megmozdultak a padlódeszkák, és a konyhába berobbant egy álmos, testes középkorú nő hálóingben. Hunyorgott az erős fényben és rövidlátóan pillantott a jelenlévőkre.
- Hát ti meg mit zajongtok itt az éjszaka közepén? - mondta éneklő hangon. - Pása! Gyerünk, te csirkefogó, ágyba, egyik lábad itt, a másik ott! Te pedig, Jegor, rosszul teszed, hogy viszályt szítasz - fordult az asszony Kankrinhoz. - Jól van, ittatok egy üveggel, egy szót se szólok ez ellen, de feleslegesen keltesz nyugtalanságot, nyugtalanítod ezzel Andrjusát is, meg magad is nyugtalankodsz. Hát tényleg örülnél neki, ha visszakerülne a diliházba?
- A cicát akarták megtépni - közölte a kisfiú.
- A ci-cát? Hát tegyétek, művészkéim! - nevetett fel az asszony. - Nem, ezúttal ketten vagytok skizók. Aztán meg, Andrej! Andrjus-ka! Emlékszel, mit ígértél? Nem i-szol!
- Na, most mit kell ekkora cirkuszt csapni? - mondta dühösen Garigozov. - Miféle skizó? Skizó... hagyd ezt a dolgot, tudom én, mire kell neked a skizofrénia! És Guszatov doktor csak azt mondta, hogy csökkenteni kell az ivást, nem pedig egyből megszakítani. Volt nálunk pár üveg, megittuk. A kandúrt meg úgyis megtépjük, mert gurigatta a paradicsomot. Elverem Pavlikot is, mert nem szabad így beszélnie a szülőapjával. Neked pedig beverem a pofádat, mert amíg kórházban voltam, összegabalyodtál a pincérrel a "Szever"-ből. Még azt mondod, hogy nem?
- Hát persze, hogy nem - egyezett bele őszintén az asszony. - Szerjózsával mi csak ismerősök vagyunk. Ő egyébként nős. Pavlik szeret téged. A kandúr pedig? Hát mire jó megtépni a kandúrt? - az asszony meglepődött. - Egyáltalán nincs miért megtépni. Inkább kössünk a nyakába szép vörös szalagot, és vígan táncoljuk körbe!
Garigozov Kankrinnal együtt megdermedt, eltátotta a száját.
- Ez az, mama! - lelkesült fel a kisfiú. - Megéri, Szerjozsa bácsival két- háromszázat is összetrappoltatok!
- Csitt! - mondta szigorúan, azzal együtt tréfásan Jevdokija Alekszejevna, mivel addigra mivel addigra már ügyesen felöltöztette Vaszilijt a már említett ruhadarabba. A kandúr sziszegett, fújt, de miután egy csészealjnyi tejjel megvesztegették, nekilátott, hogy gondosan kihörpölje a tejet.
Ők pedig éjnek idején a csöndes konyhában kézen fogták egymást, kört alkottak a jóllakott állat körül. Anya énekelni kezdett:
"Szól a dal, szól a dal,
Kandúr Kandúrovicsról
De Kandúr Kandúrovicsról,
De Kandúr Kandúrovicsról"
- visszhangozták Garigozov, Kankrin és az eljövendő nemzedék képviselője.
És halkan táncoltak éjnek idején a csöndes konyhában, a jóllakott állat körül, csöndes lakosai egy hatalmas országnak. Ürességet, fülledtséget éreztek, de jól érezték magukat, vidámak voltak. Kankrin tánclépésben perdült. Garigozov aprókat toppantott.
- Na, mondd meg őszintén, te dög! Lefeküdtél a pincérrel vagy nem?
- Halkan - mondta a kisfiú. - Halkan, különben háncs-seprűvel kopognak fel a szomszédok.
- Mit nekünk - kiáltotta Garigozov.
És éjszaka volt, kihunytak az utcai lámpák fényei. Garigozov botladozva kísérte ki Kankrint a sötét lépcsőházba.
- Micsoda üresség, bátyuska! - suttogta rekedten. - Micsoda üresség! Egyáltalán, minek jártunk mi egyetemre?
De Kankrin nem értett vele egyet, és válaszbeszédében számtalan meggyőző példát hozott fel.