Nyikoláj Jefimics és a felesége régóta Ira nagynénémnél laktak, egy jó kis faházban a Zaszuhin utcában. Állandó lakók voltak, havonta egyszer készpénzben fizettek a lakótérért.
Szomorú, nyomasztó, ingatag és zavaros azoknak az élete, akiknek nincs egy négyzetméternyi lakrészük saját vagy közös tulajdonban. Zavaros vágyak és gyanakvások szippantják be őket, egyik helyről a másikra költöznek, váltogatják a foglalkozásokat, elfoglaltságokat. Vágynak a boldogságra, moziba mennek, és megint csak vágynak a boldogságra.
Itt van például Nyikoláj Jefimics. A maga dolgában figyelemre méltó mester. A fémipar fáradhatatlan munkása ő. Valamit mindig szegecsel, forraszt, heggeszt. Esztergál!
Pedig nem volt ám esztergályos egész életében. Először valami jelentéktelen háború utáni bűnügy miatt került Szibériába, de 1954-ben amnesztiában részesítették.
Azokban az években utcáinkon ezrével csavarogtak a frissen szabadultak. Csavarogtak, ettek, padlásokon vagy pincékben aludtak. Ezek az ex-lágerlakók sok szempontból bonyolulttá tették a kisváros életét. Ritka volt az a békés és vakmerő lakos, aki késő este elhagyta a házát, mert mindenki tudta, hogy egyszer egy nő kiment öt percre, este kilenc tájban, szemközt emberek álltak érmelegítőben, fogták, aztán leszedték róla a felsőruhát, meg az órát. A Csótányoson történt, a húskombinát mellett. Szóval elrohant a Szurikovszkij hídhoz, mert látta, hogy ott égnek a lámpák és valamilyen emberek álldogálnak. Szóval odarohant.
- Polgártársak! Elvették a ruhámat! Jajaj! Ott! Arra futottak, nézzék! Megjegyeztem őket!
- Megjegyezted? - kérdezték.
- Láttam őket, láttam őket! Elvették a téli ruhámat és a karakül sapkámat!
- Ha újra látod, felismered őket?
- Felismerem, felismerem! Hogyne ismerném!
Azok meg lekentek neki egyet az ötujjas kesztyűvel, a nőnek meg vérvörös lett az arca, mivel a kesztyűbe borotvapengék voltak belevarrva. Na, a nő véresen, tapogatózva nekivágott a Sztálin sugárútnak, ott még állítólag látták. A nő megvakult, a banda meg eltűnt. "Fekete macska bandája". Szibéria, '54.
Még azt is mesélik, hogy elkaptak gyerekeket, fellógatták és késsel összevagdalták őket az erdőben, a vérüket meg lombikba gyűjtötték.
- Minek?
- Azért, hogy eladják az állomáson vérátömlesztésre és óriásit kaszáljanak vele.
- Micsoda hülyeség!
- Tudod, mi a hülyeség! Azt beszélik, elkaptak gyerekeket, fellógatták és késsel összevagdalták őket az erdőben, és lombikba gyűjtötték a vérüket.
De Nyikoláj Jefimics ilyen dolgokkal nem foglalkozott, nem érdeklődött irántuk, és nem vett részt bennük. Istenem! Hát éppen ellenkezőleg, ha látott vagy hallott volna valami hasonlót, nagy lármát csapott volna, és rendőrt hív önként és dalolva.
Egyáltalán semmi iránt nem érdeklődött. Nyikolaj Jefimics szerint ő még a lágerbe is véletlenül került, mivelhogy ártatlan volt. Hát nem tudom. A bűn annyira képlékeny és zavaros fogalom a számomra, hogy Nyikolaj Jefimics bűnössége vagy ártatlansága ügyében nem tudok nyilatkozni, mivel nem értek hozzá és nem érzek rá késztetést. Nem tudom. De nem is fontos a bűnösség vagy ártatlanság kérdése az általunk érinteni kívánt eseményben. A lényeg az, hogy az amnesztia után nagyon nyugodt ember lett, vágyott a boldogságra és munkába állt a gyárban, szerette volna ha az ő szorgos keze is kiveszi a részét az építésben.
Volt egy felesége is, aki iparcikkekkel kereskedett egy bódéban a kolhoz piacán. Jelena Gyemjanovna. Becenevén Gyemjan.
Ő - a feleség - süket volt és csak kicsit hallott, csak azt, amit hangosan és egyenesen a fülébe mondtak.
Néha titkolta a süketségét, és úgy tett, mintha mindent hallana, a halk beszédet is, a hangosat is.
Ez pedig valahogy szórakoztatta Nyikolaj Jefimicset. Tréfából mindenféle trágár szóval illette. Tréfából. Mivel az asszony semmit se hallott, ment minden mint a karikacsapás: Nyikolaj Jefimics gyalázza, Gyemjan pedig meg sem hallja, beszélget erről is, arról is, férjeura meg válaszolgat, aztán amint Gyemjan elfordul, hát lehordja mindennek, de mocskosul.
A házaspár külsejének leírásához se szakértelem, se ihlet nem kell. Művészi ábrázolóerő szintén szükségtelen. Azt kell mondanom, hogy a párocska tartalom és forma tekintetében is elég ocsmány volt.
Még ennyi év múltán is egészen tisztán látom őket.
Középtermetű férfi. Egy proli és kész. A ruhája is jelentéktelen, szürke. Abban járt Nyikoláj Jefimics is, amiben mindenki. Mint mindenki: vízhatlan csizma, érmelegítő, a nadrágban pedig, hogy valami összekapcsolja a csizmával, ott van Nyikoláj Jefimics. Amikor először kezdték a csőnadrágokat árulni és mindenki vett, akkor Nyikolaj Nyefimics is szert tett egyre.
Hétköznapi öltözék, jelentéktelen, szürke. Hétköznapi ember, szürke, jelentéktelen.
Gyemjánról is csak egyszerű szavakkal szólhatok. Bármennyire is süket volt, csak nem maradt nyugton. A legjobb cuccokat hordta, amit a vegyesboltjában kapni lehetett, és nem hitt a hallókészülék létezésében. Átverésnek tartotta a készüléket, hírlapi kacsának.
Hasznot hajtottak a nagynénémnek. Először is, mint lakók fizettek a lakótérért, másodszor meg, jó összeköttetésnek bizonyultak a hiánycikkek frontján is. Nekem például harmincötös vízhatlan csizmát szerzett Jelena. Akkoriban harmincötös csizmát hordtam és a Szurikovról elnevezett általános iskola második osztályába jártam.
Nem volt köztük egyetértés, de mindig együtt aludtak. Hát megszokták a veszekedést, meg aztán nem volt hova menniük, mivel furnérlappal határolt lakóterük kétszer hármas méretű volt, ami annyi, mint hat négyzetméter. Igaz, a furnér egész a plafonig ért. Így már egy szót se szólhatsz.
Nem volt köztük egyetértés. Nyilván sértették őket a másik undorító szokásai.
Ami Nyikoláj Jefimicset illeti, nagyon szeretett a falnál guggolni és mahorkát szívni. És mindenkivel együtt ivott, aki hajlandó volt vele inni. Minek folytán rendszerint elitta az egész keresetét.
Gyemjan ezért aztán nem adott neki enni, vagy ha adott, akkor valami főtt löttyöt lisztből, vízből, krumpliból, és kölesből. És valami bűzös, sárgás szalonnával javította fel. Nyikoláj Jefimics valahonnan rendszeresen kapott szalonnát, de rossz minőségűt.
Émelyítő szagok úsztak a konyhában, mialatt Gyemjan a családi ebédet főzte, és még utána is.
Világos, hogy ez sértette Nyikoláj Jefimicset.
Az is idegesítette, hogy a süket ha bevodkázott, szégyentelenül táncolt a gramofon zenéjére, emelgette a lábát és mutogatta kék bugyogója szélét. Idegesítette, de nem annyira, mint a bűzös étel. Ezen kívül még az is idegesítette, hogy az asszony a boltban csúszópénzt is kap, amit egy ismeretlen takarékkönyvben tárol és neki nem is mutatja meg. Úgy tesz, mintha az a kis mellékes egyáltalán nem létezne.
- Megérdemelné ez a sárkány, hogy jöjjön még egy pénzreform, mint negyvenhétben - morgott Nyikoláj Jefimics. Nem tudta, hogy a betétkönyv biztosítva van minden reform ellen. És hogy Jelena pénze, ha van egyáltalán, soha nem vész el.
Így éldegéltek. Időnként a házaspár kapcsolatában a türelmetlenség aggasztó kitöréseit figyelhettük meg.
Az új, 1956-os évben Nyikoláj Jefimics azt mondta:
- Gyemjan, főzzük meg a kakast!
Az meg nem hallja.
- A kakast főzd meg! Legalább szilveszterkor együnk! - ordítja a fülébe.
De az asszony rá se hederít.
Hallgatott, aztán bejelenti:
- Nem adom. Jön az új év, és akkor is kell majd enni.
E szavak hallatán Nyikoláj Jefimics pofáját piros pöttyök lepték el és ütésre emelte a hokedlit.
A párbeszéd a konyhában zajlott. A fürge és apró termetű Gyemjan gyorsan a tűzhelyhez ugrott, felkapta a forró teáskannát, és könnyedén Nyikoláj Jefimics fejére lódította.
A leforrázott férfi káromkodva dobálta magát. Kerülgette a berendezési tárgyakat és ordított. A saroknak ütődött és tiszta erőből rugdosta a falat.
- Ááá, megölöm! - üvöltött Nyikoláj Jefimics.
De Gyemjan szép csöndben meglógott és elrejtőzött a nagynénémnél a pincében. A tetejére a látszat kedvéért még egy komódot is rátoltak. Az új, 1956-os évet Gyemjan krumplik és káposztáshordók közt kezdte el.
Nyikoláj Jefimics pedig a lakásban lődörgött és panaszos hangon azt hajtogatta, hogy amint megtalálja, egyből megöli.
Helyrehozták az ábrázatát, kitömték vattával és körbetekerték gézzel. Csavargott és összeszűkült szemekkel kereste Jelenát. Bárki azt hihette, hogy busót jár.
Gyemjan pedig egyre csak üldögélt a pincében. Csak néha zúgolódott, hogy meddig kell még ott ülnie. Eljött hát az 1956-os év januárjának második napja, amikor Nyikoláj Jefimics elindult a munkába. És Gyemjan úgy döntött, egye meg a fene, megfőzi a kakast. A boltba nem ment be.
Volt tehát egy kakasuk. Persze eleinte minden bizonnyal volt tyúk is, meg kakas is. Gyemjan azt hitte, hogy a tyúk és a kakas termelnek majd neki sok kiscsibét. A csibék megnőnek és tojásokat tojnak. Gyemjan egy egész baromfiudvar boldog tulajdonosa lesz. Ha kedve tartja, megeszik egyet. Ha kedve tartja, eladja a kolhoz piacán a felesleget.
Jól kiszámította. De sajnos sehogy se jött össze. Mert, először is a kakas elég satnya példány volt. A tyúk nem is érdekelte, egész nap csak ült a póznáján.
A tyúk meg egyszer csak novemberben megdöglött, nem tudni mitől. Mászkált ide-oda a baromfiólban, aztán feldobta a talpát. Rángatózott, megdermedt és kékülni kezdett. Egyenesen meglepő, milyen gyorsan meghalt a tyúk!
Gyemjannak persze gyanús volt az eset. Többek között a nénit és engem gyanúsított. De nem szólt egy szót se. Meg aztán azért sem szólt, mert sehogy sem értette, ki és miért mérgezhette meg a tyúkot.
Maradt hát a kakas, melyet Nyikoláj Jefimics több ízben is szeretett volna megenni, de Jelena nem adta.
Így hát 1956 november 2-án Jelena mégiscsak úgy döntött, hogy megfőzi a kakast és el is kezdte főzni. Nyikoláj Jefimics pedig ez idő tájt már elment a gyárba, ahol a fémipar munkásaként dolgozott.
Ott fogott egy gyűrűs csapágyat, széthasogatta, kiegyenesítette, kikalapálta, megedzette, kiigazította. Ezt követően egész nap reszelővel formálgatta az egykori csapágyat.
- Nyikoláj Jefimics, nem valami halefot csinálsz te munkaidőben? Jó kis ünnep volt, ideje kijózanodni! - mondták neki munkás barátai.
De Nyikoláj Jefimics semmit sem felelt, csak ráncolta a homlokát és dolgozott tovább a reszelővel.
- Hagyd el, Iván Jefimics! Hiszen magad ellen fened azt a kést - csitította egy megfontolt ember, aki annyira tudott mindent jóelőre, hogy percenként aggodalmaskodott, amíg be nem verték a pofáját.
De sajna, Nyikoláj Jefimics senkire sem hallgatott. Elszánta magát mindenre, komoly intézkedéseket tett, hogy megszabaduljon a feleségétől.
Nyikoláj Jefimics talányos mosollyal indult hazafelé. Álldogált egy kicsit a hóborította tornác előtt és körülnézett.
- Ne lássam a szabadságot, ha... - dörmögte Nyikoláj Jefimics és belépett a házba.
És meglátta, hogy odaát a furnérlemezen túl nem sárgás szalonnák bűzlenek, hogy ott, a furnérlemezen túl tiszta minden. A furnérlemezen túl világos van. A furnérlemezen túl az asztalon egy üveg vodka, hering, kolbász és uborka van. És fazék és a fazékból kakasillat száll.
Amint Nyikoláj Jefimics megérezte az illatot, megértette, hogy teljes és végleges győzelmet aratott a felesége felett. Hogy talán még a betétkönyvét is odaadja, ha egyáltalán van neki. A leforrázott képe pedig tényleg semmiség.
Nagy mogorván asztalhoz ült és elüvöltötte magát:
- Gyemjan!
Az -asszony úgy ott termett, mintha a földből nőtt volna ki.
- Itt vagyok.
Jelena csöndes és szerény.
- Ülj le! Igyunk!
Úgy is lett, leültek. Úgy is lett, ittak. Úgy is lett, ültek, ittak, ettek. Megittak egy fél literrel és megkezdték a másodikat. Lassan sor került a kakasra is. Kikerült a fazékból. Gyönyörű volt!
Akkor aztán Nyikoláj Jefimics kivette a zsebéből a kést, megmutatta a feleségének, és elmagyarázta neki, milyen veszély fenyegette. Az asszony olyan fokú őszinteséggel és tisztelettel tekintett a baljóslatú tárgyra, hogy Nyikoláj Jefimics elégedett volt. Odaadta a kést a feleségének, az meg elkezdte felvágni lábtól lábig, szárnytól szárnyig a kakast.
Egész éjfélig ették a kakast, és amikor elütötte a tizenkettőt, a házaspár már végérvényesen részeg volt , ledőltek aludni ruhástul.
Ma már mindketten öregek és alig-alig tudnak járni. Már nem laknak a nagynénémnél. A néni házát lebontották és mindenkit szétköltöztettek más-más házba. Gyemjan és Nyikoláj Jefimics kaptak egy egyszobás lakást az ötös lakótelepen.
Néha látom őket. Alig-alig járnak, egymásba kapaszkodnak.
De hát már az egész életünk megváltozott: a régi házakat lebontották, körös-körül lakótelep, körös-körül gáz, villany, virág, lift, csempézett fürdőszoba, balkon és meleg víz. A pincék és krumplivermek eltűntek, kakast és tyúkot a városban senki nem tart, az áruházban vásárol mindenki, körös-körül aszfalt. Bátran járkálhatsz este az utcán, barátokkal, ismerősökkel találkozol.
Ahogy én is néha velük. Alig-alig járnak. Alig-alig járnak és egymásba kapaszkodnak.
Hát így esett, hogy megették a kakast...
Kapcsolódó oldalak:

 

http://kortarsirodalom.lap.hu/

http://vilagirodalom.lap.hu/

http://oroszorszag.lap.hu/

http://orosztanulas.lap.hu/

http://sziberia.lap.hu/

http://szerelem.lap.hu/