Ez a régi ceyloni legenda a rodiya kaszt keletkezéséről szól, és bizonyos tekintetnben nagyon hasonlít az európai Oidipusz történetre. A történetben nagyon nagy szerepet játszanak a weddók vagy weddák, akik a világ egyik legősibb népe, a weddo ausztralidokkal rokonok és ceylon őslakosai. Ott éltek már akkor jóval azelőtt, hogy a mai lakosság, a szingalézek benépesítették volna Ceylont.
Tehát merüljünk alá egy sötét keleti legendába!
Úgy tűnt valami különös átok sújtja a várost, de eleinte senki sem vette magának a bátorságot, hogy felhívja a király figyelmét a város fiataljainak rejtélyes eltűnésére.
De amikor őfelsége borbélya rájött, hogy az ő fia is eltűnt, az emberek köré sereglettek.
Azt mondták neki:
"Te a király borbélya vagy, bemehetsz a palotába, elmondhatod neki."
Ígyhát a borbély elment, hogy meghallgatást kérjen a királytól.
Őfelsége éppen ebédelt és nem akarta, hogy zavarják.
A borbély szavai azonban arra késztették az udvar elöljáróit, hogy marasztalják, és bíztatták, beszéljen a királlyal.
A többségük már elveszítette a fiát, unokaöccsét, testvérét, ilyen különös körülmények között.
Ideje volt, hogy a király tudomást szerezzen a fájdalomról és félelemről, amely az országra tört.
A királyi konyhába vezették a borbélyt és megkínálták egy adag currys rizzsel.
A borbély vett egy tányért és leült a padra, hogy egyék.
Hirtelen felpattant, elrúgta magát a padtól:
- Buddhu Amme! - kiáltotta és rémülettől tágra nyílt szemekkel bámult a rizs-halomra a tányérján. - Buddha anyja!
- Mi az, bola, mi van veled? - kérdezte a konyhafőnök.
- A fiam ujja! Tudom, ez itt a fiam! Görbe volt, születése óta! Az istenek világosítsák meg...
Undorral hajította a rizses tányért a kertbe.
Aztán üvöltve, magasba emelt remegő kezében az ujj-csonkkal berobbant a király fogadótermébe.
A király lábai elé esett üvöltve-tombolva.
- Az én borbélyom! Mi van veled ma? - kérdezte a király.
- Kannibál vagy! Emberevő! A fiaink húsán hízol!
A király kijött a sodrából.
- Ez a legszörnyűbb vád, ah jól hallom!
A borbély meglóbálta a szörnyű csonkot a király orra előtt.
- Amikor Felséged konyhájában ettem, ezt találtam a tányéromban! A fiam! A fiam...
És elmondták a fiatalok hirtelen eltűnésének a történetét.
- Elmentek otthonról, és sosem tértek vissza. Nem tudtuk... -
Azonnali és nyilvános vizsgálatot rendelek el - jelentette ki a király. - Én magam vezetem a vizsgálatot.
Elkezdték ütni a tam-tamokat, összegyűlt a nép.
A kihallgatás folyamán kiderítették, hogy az ujj valójában abból a húsból származik, amelyet a weddók, a vadász-nép szállítottak a királyi konyhára, a Dhada Veddhák.
Ezeknek a vadászoknak volt a kötelessége, hogy vadhússal lássák el a palotát.
Beidézték a Veddákat.
- Bűnösök vagyunk - ismerték be. - Méltóságos és felséges urunk, egy nap nem tudtunk vadat elejteni. Féltünk üres kézzel visszatérni a királyi konyhára, ezért úgy döntöttünk, hogy megöljük azt a fiatalembert, aki a dzsungelen át jött. Rémülten vártuk, hogyan fogadják majd a húst, és örültünk, amikor hallottuk, hogy ízletesebb volt, mint a vad. Valójában Ratna Valli hercegnő még meg is jegyezte, hogy Felséged elrendelte, hogy mostantól ugyanezt az ízletes húst szállítsuk. Mi mást tehettünk volna, ugyanezt a fajta húst szállítottuk.
A tömeg, amely a kihallgatást figyelte agresszívvá vált.
Maga a király rendelte el, hogy szolgálják fel fiataljaikat!
Megpróbálták elkapni a király torkát.
- Állj! - kiáltotta a király tábornoka. - Mindenki maradjon a helyén!
A tömeg megdermedt.
A tábornok a Veddhákhoz fordult.
- Hogyan származhatott ez a parancs a királytól? Őfelsége talán tudta, hogy emberhús az, amit rendelt?
- Nem - ismerték be a Veddhák.
- Nem kellett volna beismernetek a cselt Őfelségének, hogy tudtán kívül rendszeresen emberhúst kívánt?
- Nem mertünk.
- Akkor Őfelsége a bűnös?
- Nem. Beismertük, hogy a mi hibánk.
Felkészültünk a büntetésre.
Addigra a király már magához tért a lázadás okozta sokkból és közbe tudott szólni:
- Hívd Ratna Valli hercegnőt!
Amikor bevitték a kihallgatásra, a király őt is kikérdezte.
- Tudtad, hogy a hús, amit felszolgáltunk emberhús volt?
- Először nem - mondta a hercegnő. - De később már igen. Egyszer kóstoltam emberhúst és egyre többet kívántam belőle. Tudtam.
A király megdöbbent. Mély undorral a hangjában azt mondta:
- A halálbüntetés túl enyhe erre az irtóztató bűnre.
Őrjöngve tekintett rá, hiszen a tulajdon lányáról volt szó. De igazságot kell tenni.
- Száműzlek a birodalmamból téged és a Veddhákat, a vadászok faját. Megparancsolom, hogy mostantól fogva te és ez a faj kaszton kívüliek vagytok...Rodiyák. Érinthetetlenek, a társadalom szemetje. Ezennel kitaszítalak benneteket, nem lakhattok a többi lakossal egy helyen, vagy bármiféle házban. Nem léphettek be egyetlen házba sem, még a kerítést sem léphetitek át. Nem húzhattok vizet olyan kútról, amelyet mások is használnak; folyók és patakok vizét kell innotok. Senki sem alkalmazhat benneteket. Nemzedékről nemzedékre csak koldulással kereshetitek a kenyereteket. Senki sem lehet aljasabb és utálatosabb, mint ti.
- Rodiya! - kiáltozták az emberek, míg kivezették a királyságból a hercegnőt és a Dhada Veddhákat. - Szemetek! Szemetek!
Ettől a naptól fogva ők a szigetország vándorló faja. Tánccal, énekkel, bűvész-trükkel koldulnak maguknak pénzt.