Ez a népmese csaknem 2500 éves. Úgy beszélik a bengáli Vanga királyának volt egy csodaszép leánya. Suppa hercegnő vagyis Suppa Devi. De sajna a kis hölgynek hajlama volt a flörtölésre. Szobafogságra ítélték. Csak a testvéreinek engedték meg, hogy látogassák. Mindhiába, Suppa hercegnőnek többször is sikerült megszöknie.
Anyja, a királynő nagyon sajnálta, hogy ilyen eleven a lánya. Elvitte Suppa horoszkópját egy asztrológushoz.
Az pedig átvizsgálta a csillagokat, majd kijelentette:
- Attól tartok, ugyancsak szükséges lakat alatt tartani a leányt. Máskülönben ha elszökik, egy oroszlán felesége lesz.
Suppát méginkább elzárták mindenkitől. De sikerült kiszabadulnia a fogságból, és rögtön elszökött a városból is.
Addig futott, amíg találkozott egy karavánnal, amely Észak- Indiába tartott és megkérte a vezetőjüket, segítsen neki hazamenni a rokonaihoz északra.
- Olyan rosszul bánt velem a férjem. El kellett menekülnöm - ez volt Suppa magyarázata, persze jól kiszínezte, hogy elnyerje az együttérzésüket.
A karaván vezetője felvette. Mire a szülei észrevették, hogy megszökött, ő már messze volt Vangától.
Miközben a karavánnal utazott, összeakadtak egy oroszlánnal. A többi utazó elszaladt olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak a lábuk vitte őket. Csak Suppa királynő maradt ott. Félelem nélkül tekintett az oroszlánra és azt mondta:
- Állatok fenséges királya! Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz bántani, nem félek tőled. Kedves a pillantásod és én tudom, hogy jó barátok leszünk.
Az oroszlán egy szempillantás alatt engedelmes lett és a lábai elé feküdt, gyönyörű szemeit nézte. Suppa simogatta az oroszlánt, ő pedig dorombolt. Grrr...grrr...aztán hirtelen felugrott, hátralökte a lányt, felkapta és a búvóhelyére vitte.
Évekig éltek együtt. Az oroszlán finoman bánt vele, és élelmet is hozott mindig. De mindig bezárta az odúját valahányszor elment.
Két gyerekük született, a nevük Singhabahu és Singhabali. Úgy néztek ki, mint akármelyik átlagos gyerek kivéve, hogy a kezük és a lábuk nagyon szőrös volt.
Amikor Sinhabahu tizenhat éves lett, azt kérdezte az anyjától:
- Mért van olyan nagy különbség közted és apa között?
Suppa Dévi elmondta neki a történetet. Sinhabahu nagyon magába fordult. Megpróbálta elmozdítani a sziklát és rájött, hogy van hozzá elég ereje. Úgy döntött, hogy ideje elszökni. Egy nap vállára véve anyját és húgát meglépett a fogságból.
Órákon át utaztak, míg végül egy faluba értek. Éppen a rizstermést aratták le. Amint meglátták az ifjút, akinek minden öltözéke egy pálmalevél volt, nagyon szőrös karja és lába volt, két nő ült vállán, azonnal köré sereglettek. Anura herceg is köztük volt. Azt kérdezte:
- Honnan jöttetek?
- A vadonból jöttünk. Éhesek vagyunk. Kérlek, adj nekünk némi ételt.- mondta Suppa Dévi.
Anura herceg vett egy kis főtt rizst meg leveleket, és odaadta nekik. Abban a pillanatban, ahogy Suppa Dévi megérintette a leveleket, arany tányérokká változtak. Anura hercegnek akkor eszébe jutott a jóslat, hogy a felesége az a nő lesz, akinek a kezében a levelek arany tányérokká változnak. Alaposan kikérdezte Suppa Dévit és rájött, hogy ő az apja húgának a lánya. Mindhármukat hazavitte és a megfelelő időben feleségül vette Suppa Dévit. Még mindig gyönyörű volt. A sok szenvedés, amit ki kellett állnia még finomabbá és kedvesebbé tették.
Ezalatt az oroszlán, aki elveszítette a családját, vérengző természetének megfelelően tombolt az országban, megölt mindenkit, aki szembejött. A király felajánlott ezer aranyat, kétezret, végül még háromezret is bárkinek, aki megfékezi az oroszlánt.
Sinhabahunak minden vágya volt, hogy elnyerje a jutalmat. Anyja kétszer vissza tudta tartani, de harmadszor megszökött, és megjelent a király színe előtt. A király kétségbe volt esve. Azt mondta Sinhabahunak:
- Az oroszlán által megszállott és elpusztított földet is neked adom.
Sinhabahu elment az oroszlán barlangjához. Amint meglátta a fiát, az oroszlán kijött, hogy megölelje őt. Sinhabahu egy nyilat lőtt bele. Jó karma védte az oroszlánt, melyet Sinhabahu iránti szeretetével érdemelt ki. A nyíl visszapattant és Sinhabahu lábai elé esett
Sinhabahu kilőtte a második nyilat, de az elgörbült. Amikor azonban Sinhabahu kilőtte a harmadik nyilát, az oroszlán elveszítette az önuralmát és ezzel együtt a bűvkört is, amely eddig védte. A nyíl átszúrta őt és ő holtan esett a fia lábai elé.
Ugyanakkor Vanga királya meghalt. A birodalom elragadtatott népe Sinhabahut választotta Vanga királyának. Sinhabahu elfogadta a koronát és átadta anyja férjének Anura hercegnek. Anura herceg egyszerűen túl boldog volt ahhoz, hogy kormányozzon.
Sinhabahu elutazott Lalába, szülőföldjére. Ott egy királyságot alapított magának, a neve Sinhapura. Ő is a nővérét, Sinhavalit vette feleségül. Gazdaggá tette Lalát és hosszú ideig bölcsen kormányozta.
Sinhabahunak sok gyereke volt. Vijaya volt a legidősebb. Nagyon erős volt, egészséges és intelligens. Ám nagyon önfejű is. Apja alkirálynak jelölte ki, amíg túl fiatal a királysághoz. Ügyesen bánt a munkásokkal, következésképp Lala gyorsan fejlődött.
Sajnos Vijaya belefáradt a munkába és játszadozni kezdett. Rosszindulatú fiatalok bandájában csínytevésekben élte ki magát. A király kétszer is megbocsátott neki, de harmadszorra beterelte őt és 700 barátját egy bárkába és hagyta, hogy hányódjanak az Indiai - óceánon. Azt mondta a fiának:
Hetekig hányódott a csónak és az élelemnek a végére jutottak. Éhesek és bűnbánóak lettek mind. Megesküdtek, hogy ha valaha is partot érnek jók lesznek és jól viselik magukat.
Végül egy reggel, hajnal hasadtával láttak egy építményt, amely kiemelkedett a tenger vonalából. Egy messzi-messzi hegy volt. Néhány hét múlva már látták, ahogy a szellő mozgatja a pálma-leveleket. Föld! Kiugrottak a bárkából és félig úszva félig gázolva, fejük fölött tartva fegyverüket, hogy víz ne érje elérték a lágy, homokos arany színű partot. Térdre estek.
- Oh, Devák! Hála nektek!
Vijaya volt az első, aki elérte a partot. Homlokát a bársonyosan puha homokba hajtotta és ünnepélyesen azt mondta:
- Birtokomba veszem ezt a földet. Esküszöm, jó atyja leszek alattvalóimnak és jó királya ennek az országnak.
A pálmái vörösek lettek, mint a réz, felvették a homok színét. "Thambappani" - mondta. Körbeszaladgáltak az aranyló homokban, kókusztejjel oltották a szomjukat. Azután összetalálkoztak egy buddhista szerzetessel, akit maga Buddha küldött értük.
- Üdvöz légy. Vijaya, Sinhabahu fia! Azért küldtek engem, hogy megvédjelek téged és az embereidet az itt élő yakkáktól és nágáktól. Szentelt vizet locsolt szét, megkötötte a mágneses fonalat és eltűnt.
Kuveni a yakka királynő, aki őröket állított, hogy a hajótörötteket megegye, hallotta hogy egy hajó érkezett és az emberek a szárazföldre úsztak. Ünneplünk! Egyik szolgáját kutyává változtatta és elküldte, hogy csalja el őket a szárazföldön keresztül.
Vijaya fontolóra vette a taktikai lépéseket, majd elküldte egy társát, hogy derítse fel a környéket. A férfi, amint meglátta a kutyát, azt gondolta: "Ajjaj! Ez később biztos emberré változik." Követte a kutyát, az meg egy tóhoz vezette. "Egy fürdőhely!" - gondolta a férfi. Letette a fegyverét, ledobta a ruháit és a vízbe gázolt. Evett egy kis lótusz-gyökeret és nagy kortyokban itta a vizet.
Kuveni várta az ebédjét. De a varázs-fonal megvédte a férfit. Dühében a várbörtönbe vetette őt. Egymás után, lassacskán Vijaya minden emberét elnyelte Kuveni barlangja.
Leszállt az éjszaka. Vijaya felderítő csapatából senki sem tért vissza. Úgy döntött, ideje fontolóra venni a dolgot.
A kutya visszajött. Kuveni volt az. Egy fa mögé pördült.
- Te nyomorult! - kiáltotta Vijaya, meglendítette a fegyverét és rá vetette magát. - Valami rosszat tettél az embereimmel. Most meg foglak ölni.
Ő volt az erősebb. A királynő alkudozni kezdett.
- Visszaadom minden barátodat, sziget királyává teszlek, és a szolgád leszek, ha meghagyod az életemet. Yakka becsület szavamra mondom.
Ezek után Vijaya kiszabadította mind a hétszáz emberét, Kuveni pedig bőkezű lakomát adott az egész kíséretnek. Fényűző ünnepségen vettek részt már legelső éjszakán a festői Tambappaniban. Újra köszönetet mondtak a déváknak.
Vijaya és az emberei letelepedtek. Kuveni, aki gyönyörű nővé változott, nekik adta a szigetnek azt a részét, ami korábban az ő királysága volt. Vijaya és az emberei kivágták az erdőt egy helyen és házakat építettek maguknak. A Tamana-Nuwara nevet adta a fővárosának, néhány mérföldre van a mai Puttalamtól. A földművelésbe is belefogott, hogy élelmezni tudja az embereit. Azután Kuveni segítségével megtámadta a szomszédos Yakka birodalmat és leigázta őket.
Telt múlt az idő és Vijaya nyugtalankodni kezdett. Egy rangban és státuszban hozzá illő királynőre vágyott. Tudta, hogy - jóllehet Kuveni vonzó - de csak a mágiának köszönhetően. Vijaya elküldte a minisztereit, hogy hozzanak neki menyasszonyt Vangából. Ők pedig Vijayi hercegnővel és az őt szolgáló hétszáz nemes leánnyal tértek vissza a szigetünkre egy szépen díszített hajóval. Számtalan ajándékot hoztak, fejedelmi ünnepély volt.
De hogyan szabadult meg Vijaya Kuvenitől? Bőkezű tartásdíjat ajánlott fel neki, és megígérte, hogy lakhat a gyerekeivel együtt a királyság bármely részén. Kuveninek a szíve szakadt meg. Ez lenne az az ember, akit ő becsapott a kedvességével? Hol volt már az a varázserő? Elvált Vijayától és Lankapurába ment, ahol egy másik Yakka-törzs élt. De ők attól tartva, hogy Kuveni megint elárulja a Yakkákat elfogták és megölték őt.
Két gyereke el tudott menekülni a dzsungelbe, de többet senki sem látta őket. Azok a weddók, akik ma Srí Lankán élnek, úgy tartják, hogy az ő leszármazottaik.
Egyszerre tartották Vijaya herceg és Vijayi hercegnő koronázását, esküvőjét, valamint az ő hétszáz szolgálójuk és hétszáz szolgálóleányuk esküvőjét is. Vijaya nem kevesebb ideig, mint 38 évig uralkodott, és már teljesen jó útra tért. Halálakor virágzó birodalmat hagyott maga után.
Vijaya és Vijayi leszármazottait szingalézeknek hívják. Lehet, hogy azért mesélik így, mert az oroszlán, aki fogságba ejtette Suppa hercegnőt valójában egy kemény harcos volt. Erős és bátor volt, egy szingha, vagyis oroszlán. Nyilván nagyon szőrös ember volt. És ne feledjétek, Suppa Dévi mindig flörtölt és senkitől sem félt. Ez lehetett az oka, hogy nem futott el. Lehet, hogy azért rejtőzött barlangba, mert félt attól, hogy a király megtalálja.
De a Srí Lanka-iak úgy mesélik ezt a történetet, ahogy 2600 éven át mesélték; hogy az ősapánk egy oroszlán volt, aki egy hercegnővel kelt egybe. Így hagyták a történetet, nem kételkedtek, nem nyomoztak, ahogy az a szingaléz emberek nagyvonalúságára jellemző, akik szeretik a jó történeteket.