A férfi erős. Szép, magas, nagyvonalú. Fekete szeme van, tüzes szája. A férfitől megdermedsz és magadon kívül vagy. De férfi nem tehet boldoggá, ilyen a természete. Sokat töprengtem ezen, és megértettem, miért ilyen. A férfi eljön, és magában hordozza a világ torzultságát. Ha eljön, minden kialszik, elhervad, csak az érzelmek zavaros délibábja marad. De ő nem tehet, nem tehet boldoggá, ilyen a természete. Egyáltalán nem olyan, amilyennek látszik. Nem szép, nem magasztos, kicsinyes. Eljön és mindent felzabál. Én takarítok, mindenről lemondok, ő meg jön és mindent megzabál. Vagy pedig nem jön és akkor nincs miért élni, felmosni ezt az előteret, és senki sem zabálja fel a fizetésedet. A fizetés pedig szerény, hetven rubel és még húsz a Jermolovszkij színházért. De nincs szabadnap. Azért megéri, a nappali előadásokon a gyerekek otthagynak néhány kopejkát, másfél összejön egy hónapban. Meg még a cukorkák, alma, jelvények, péksütemények. Kendők. Aláírással. "Ljuba Vaheta". "Mitya Misutyin". De kendővel nem lehet elcsavarni a fejét. Ő maga a kísértő. Mert ilyen a természete. Megmarta a hűtlenség ördöge és ő felöltötte az álarcokat. Őszinte az álarcaiban, azt hiszi, ez az ő arca. Pedig az álarcai nekünk szólnak. Csak a szeme az övé, a többi álca. Ezért nem sikerülhet semmi a férfival. Ilyennek lett teremtve, mindig kiderül, hogy álarcot visel. A szemét eltakarja. Valójában goromba. Egy állat. Egy tapló. Élősködő. És nagyon mohó. Úgy is kell bánni vele, eltiporni, szolga, tudd a helyed! Különben eljön és mindent felzabál, eliszik. Ahogy nyeli - tüzes torok - a falatokat, az italt, az ezüstöt. Ő maga pedig sötét léként ömlik. Lázongó. Eleinte hatással van rád. Elér a lelkedig. És beszél, figyel. Megérint. És a mélységei! Mindenféle titkok rejlenek az állatban. Tragikus. A halált hívja. Döglődik a dunyhán, szorosan a felesége mellett. Az asszony búcsúzóul mustártapaszt tesz rá. Nem hívja fel a halála előtt. Öreg kutya.
Öreg férfi nem létezik. Az öregek öregek. A férfiak mind megcsalnak, szabadon szeretnek, magasztosak, álarcot viselnek, mennek és mindent felzabálnak. Felzabálnak minket, az ártatlanságunkat, a jövőnket, a csontjainkat. Megrontanak minket, megfertőznek a halállal. Kiisznak minket és összegyűrnek, mint egy tejes dobozt. Nem szégyellik magukat előttünk. Nem ismerjük őket. Isten előtt szégyellik magukat. Így beszélnek: "Megszerettem ezt a nőt. Hadd sikerüljön jól." Nem sikerül. Nem. És ők tudják ezt, másznak. És az Istentől sem félnek. De Isten tudja, hogy a férfit megmarta a megcsalás ördöge. A vágyé, a kéjé. A megfutamodásé. Az akaraté. A szabadságé. A csalásé. Hogy haraphatott meg az ördög egy ilyen szemetet? Jobb lett volna, ha a nőt harapja meg. Hogy összegyűrje a férfit, megfossza az ártatlanságától, a jövőjétől, kiigya őt, és hagyja egyedül megöregedni. Hogy a férfiak nőkké váljanak, a nők férfiakká.
A férfiaknak néha anyajegyük van. De ez is csak álca. Nem lehet utánajárni. A férfi használ az egészségnek. De ő veszélyes. Vadállat. Lenyelte a skorpiót. Megszúr, megcsíp. Eltapossa a nőt, mérgezi, mindenre megtanítja, azután megveti, mert olyan jól elsajátította undok játékait. A férfiak a serdülő lányainkból merítik az erejüket.
Szörnyűek. Érthetetlenek. Le kell vágni a fejüket. Egy csapással. De még ők is lehetnek sajnálatra méltóak. Mert a maszknak kell hogy legyen zsinórja. Van is.
A férfi agyában az ő egész veszélyes életétől a megtelepedtek a férgek. És rágják az ő agyát, minden tekervényét, elszívják a szürkeállományt és a férfi még jobban elvadul. Amikor pedig fekszik és alszik, a férgek kipillantanak a füléből: a bal füléből egy féreg, a jobb füléből egy féreg.
Hiúság és kíméletlenség. És a férfiállat álarc nélkül alszik, és iszonyú az arca, a szopós férgek pedig kikukucskálnak, és fa-a-alják, jaj de fincsi!