Férjet találni művészet, megtartani egy külön szakma.
Esküszöm, nem értem, bizonyos nők miért siránkoznak: "Nem tudunk férjhez menni!" Lányok, asszonyok nem nagy kunszt rávenni egy pasit, hogy elmenjen veletek az anyakönyvvezetőhöz, de azután, amikor eloszlott a levegőben Mendelsohn indulója, és hazatértetek a törökországi mézeshétről vagy a Moszkva környéki szanatóriumból... Bizony, akkor kezdődik minden. Többnyire kellemetlen felfedezések várnak rátok: a férjecske horkol, meleg ételt követel és vasalt inget. Még jó, ha külön laktok az anyóstól és csak munkaszüneti napokon jön el látogatóba.
De ha kénytelenek vagytok megosztani vele a konyhát! Na, az K.O., azt tanácsolom, használjatok ki minden lehetőséget, és meneküljetek el a mindenkit hőn szerető mamától. A férjetekkel csak sikerül zöldágra vergődni, de a mamájával, aki mindenkinek csak jót akar, hát vele nem lesz könnyű dolgotok. Az egyik anyósom, és most nem mondom el, hányadik volt a sorban, állandóan harsogva kijelentette:
- Én mindenben Dása pártján állok, imádom ezt a kicsi lányt, ő az én napsugaram, boldogságom, pacsirtám! És nem zavar, hogy egyáltalán nem tud főzni, mosni, vasalni és nedves ronggyal koptatja ki az antik bútort és megöli ezzel a polírozást. Istenemre, egyáltalán nem vagyok ideges, amikor összetöri a kínai porcelán szobrocskákat, kiborítja a kávézaccot a bézs perzsaszőnyegre, mennyibe is került... ah, egy szót se a pénzről! Hiszen nem az számít, hanem az ember! Imádom Dásenykát, cupp, cupp, cupp!
Hálátlan szemétnek tarthattok, de a harmadik cuppantásnál hányingerem lett és ideges kiütések jöttek ki rajtam. Együtt laktam néhány hónapig a szerető anyóssal és utolsó mocsoknak éreztem magam, hatalmas pattanások borítottak be, ha csak megláttam. Ti persze semmi pénzért nem hinnétek el, de kiderült, hogy anyós-allergiám van. Csak akkor tudtam a közelében lenni, ha teletömtem magam szuprasztinnal.
Utána következett a válás, melynek ideje alatt a férjem anyja példásan viselkedett, irgalmatlanul szidalmazta a fiát és teljes erejéből támogatta a menyasszonyt. Végül Kesej fiammal újra Medvedkovóban találtuk magunkat. Az egykori anyós pedig késlekedés nélkül a barátnőmmé alakult át... Semmi rosszat nem tudnék mondani róla, egy rakás jó tanácsot és felhalmozott életbölcsességet kaptam tőle, teljesen őszintén szeretem őt, ő volt a legkedvesebb vendég az összes többi esküvőmön, és most is beugrik néha Lozskinoba. De elég meghallani az előszobából magas, egészen kislányos gyötrődőn gügyögő hangját és vizenyős leszek.
Egyébként az élet rokonok nélkül sem garantáltan boldog. Nagyon sok nő két-három évvel az esküvője után bánatosan állapítja meg: a francnak kellett ennyire sietni? Lehet, hogy jobb lett volna még várni, válogatni?
Különben a válogatás idejét nem érdemes nagyon kihúzni, mert könnyen az történhet, mint a barátnőmmel Vika Sztoljárovával.
Azidőtájt, amikor középiskolások voltunk, demonstratívan felhúzta az orrát, ha meglátott akármilyen fiatalembert.
- Pfuj! - morogta. - Milyen nyomi!
Mi mind férjhez mentünk, elváltunk, gyerekeket szültünk, Vikulja pedig még mindig kereste a "hercegét". Amikor már nagyon ketyegett az óra, szóval, khm... harmincon túl, világossá vált, hogy ő a legigazibb klasszikus vénlány. Azt, hogy végül férjhez megy egy nagyon befutott és minden szempontból kellemes emberhez, Andrej Litvinszkijhez, senki sem sejtette. Egy évvel ezelőtt történt. Ráadásul én hoztam össze őket. Andrjusa nemrégen temette el a feleségét Mártát, és nagyon nekibúsult. Mi minden erőnkkel próbáltuk elterelni a gondolatait, és gyakran meghívtuk vendégségbe.
Egyszer, amikor átjött, összeakadt Vikával. Ki gondolta volna, hogy őrült románc szövődik köztük? Két felnőtt ember tökéletesen elvesztette a fejét és úgy viselkedtek, mint hibbant tinédzserek. Mindez fényűző esküvőbe torkollott. Vika leutazott Andrjusához a telekre és önfeledten belevetette magát a gazdálkodásba: virágokat ültetett az udvarra, a házat pedig felújította, még a falakat is átrendezte. Ma pedig mindannyian: én, Zajka, Kesa, Alekszandr Mihajlovics és Manyja leutazunk hozzájuk lakásavatóra. Bár igazából nem tarthatjuk lakásavatónak, inkább csak egy kis felújítás utáni dínom-dánom.
A "Varázserdő" nevű helységhez különösebb bonyodalmak nélkül eljutottunk. Andrjusa hét vagy nyolc évvel ezelőtt építette az egész telket, amikor a biznisze váratlanul az egekbe szökött, és elkezdett magas és stabil jövedelmet hozni.
Marta akkor kategorikusan ellenezte, hogy kiköltözzenek a városból.
- A francnak kell ez! - nyavalygott nálam a nappaliban. - Építkezés, mocsok, kel, mint púp a hátamra. Éppen csak a fejünket dugtuk ki a nyomorból.
- Azért később annyi örömöd lesz benne - próbáltam meggyőzni -, friss levegő, csend, nincsenek szomszédok, nem kell kutyát sétáltatni, csak kilököd a kertbe és kész.
- Nincs kutyám! - vágott közbe Marta. - Nem lehetne valami másra herdálni el a pénzt?
- De vidéken lenni nyáron, az valami csoda! - szólt közbe Manyja. - A részegítő levegő! Nem is lehet hasonlítani a moszkvaihoz!
- Nyáron a hegyekben a jó - húzta el a szót ábrándozva Marta -, síelni.
Máska elszontyolodva mondta:
- De Marta néni, maga is ezt mondta! Nyáron jó fürödni és mezítláb szaladgálni az erdőben!
- Mindenkinek a magáét - magyarázta ő -, nekem sílécet kell húznom. Ha kedvem támad, elmegyek az alpinistákkal, az való nekem.
Igaz, ami igaz, Marta ifjúkora óta szeretett hátizsákkal kóborolni a hegyekben, énekelni gitárkísérettel és sátorban aludni. Személy szerint engem ez nem annyira vonz. Körös körül szúnyogok kavarognak, wc a fenyő alatt, a fürdéshez fémkancsóból kell önteni a vizet. Ráadásul szűk helyen kell aludni, zsákban, én pedig kétszemélyes ágyon szeretek elhelyezkedni, ott van elég hely.
De Marta észre sem vette a kényelmetlenségeket és örökké azon iparkodott, hogy meglógjon túrázni. Veszekedtek is szörnyen Andrjusával. Mert hát Litvinszkij úgy tervezte, hogy a feleség majd otthon ül és gyerekeket szül. de Martának jobban tetszetek a hegyek, az örökös pedig egyre csak késett.
- Talán jobb is, hogy nincs gyerekünk - sóhajtott egyszer Andrjusa, amikor meglátogatott -, Marta megint valami hegycsúcsra mászik fel, ha belegondolok, milyen anya lenne belőle, mentem elsírom magam.
Hallgattam, néha egy kisgyerek megjelenése csodát tesz a nővel, de minek ezen töprengeni? Litvinszkijéknek nincs gyerekük, és számításba véve a korukat, már nem is lesz.
Azután Andrej nyakába szakadt a gazdagság, marta egy szempillantás alatt otthagyta a munkáját és otthonülő lett. Eleinte a férje örült, aztán panaszkodni kezdett.
- Most képzeld el - magyarázta -, hazamászok a unkából, se élő se holt nem vagyok. Egész áldott nap a kliensekkel bukfencezem, az idegenforgalom idegesítő nagyon. Hazamászok, beesek az ágyba, annyi erőm sem maradt, hogy egyek, Marta meg megsértődik, hogy aszongya, nem beszélgetek vele, észre sem veszem, már nem szeretem... Nekem már nincs energiám. Ej, mégiscsak kár, hogy nincs gyerek, legalább az ő nevelésével foglalkozna. Talán kutyát kéne venni neki, milyen ötlet?
Megint csak hallgattam, nem akartam ítélkezni Marta felett. Szerintem kifejezetten rosszat tett neki, hogy otthagyta a munkáját.
Jól van, elismerem, hogy az iskola, ahol egész életében németet tanított idegesítő hely, de így, hogy otthon volt, nekibúsult és csak úgy szórakozásból hisztériás rohamokat zúdított Andrejra.
Egy bizonyos idő múlva a helyzet stabilizálódott.
Litvinszkijék konszenzusra jutottak. Andrej egy évben kétszer elengedte hitvesét a hegyekbe, Marta pedig a fennmaradó időben békésen főzte a levest és elmerült a tévében.
A botrányok új hulláma vette kezdetét a ház építésével. Marta kategorikusan ellenzte, hogy, ahogy ő mondta, falura költözzenek. A legkülönfélébb érveket hozta fel, időnként elég ostobákat.
- Varázserdő - mondta felháborodottan Marta, idegesen tördelve a cigarettát -, micsoda hülye név! Akárkinek elmondom, mindenki egyből felnyerít: Ez kész röhej! És hol a Hófehérke meg a hét törpe?
- A neve az huszadrangú kérdés - próbáltam meggyőzni - a mi Lozskinonk is hogy hangzik! A közelében van Vilkino , Kasztrulkino és Kofemolkino ! Ne is törődj vele!
- És akkor egy folytában ott kell maradnom egyhelyben? - gurult dühbe Marta.
- Mért kéne? - csodálkoztam.
- Mivel metró nincs a közelben, egyébként elektricska sincs! - sziszegte Marta.
- Andrjuska vesz neked autót - hárítottam el.
- Nem tudok vezetni.
- Megtanulsz.
- Nem akarok! - förmedt rám Marta.
- De miért?
És ekkor ő kimondta, végre, a valódi okot.
- Nem akarok egy kolhozban lakni.
Kész! Semmilyen érv, hogy egy cottage település egyáltalán nem termelőszövetkezet, nem hatott rá.
Marta teljességgel szabotálta a családi ház építését, nem vett részt a szobák tervezésében, melyet hihetetlen lelkesedéssel férje mindig az orra alá tolt, egyszer sem látogatott el a telekre, és Andrjuska minden ilyesféle hízelgésére, mint: "Mártácska, milyen bútor legyen a vendégszobában?" komoran azt felelte:
- Akármilyen, nekem tökmindegy.
Végül elkészült a villa, Andrjuska kieszelte, hogy leutaznak. Marta dühtől sápadtan kategorikusan kijelentette:
- Nem, én itt maradok, a városi lakásban.
Akkora háborúság kerekedett, hogy a Sivatagi Vihar ahhoz képest rabló-pandúr játéknak tűnt. Andrjuska bevágta az ajtót és azt ordította:
- Válunk!
Sőt, szemében a bosszú lángjaival azt mondta:
- Jól van, drága feleségem, ha te ilyen keményen kitartasz, legyen ahogy akarod. Élj itt egyedül, én pedig leutazom vidékre. Engem Moszkva megöl, agyonnyom, csömöröm van tőle. Szóval elválunk! De vedd figyelembe, hogy tartásdíjat nem fizetek, menj csak vissza megint az iskolába, tanítsd a Mitrofánovot!
Most aztán Marta alaposan megijedt és savanyú fizimiskával leköltözött a Varázserdőbe. De a nyaralófaluban a kisujját sem mozdította, hogy valahogy megszépítse az életüket. A nők egy tizede nem bír magával, kedves, de teljesen felesleges, szívet melengető apróságokat vásárol: kerámia figurákat, vicces bögréket, gyertyákat, metszeteket, takarót, szalvétát. Marta nem szerzett be semmi ilyesmit. Még egy virágot sem ültetett el, nem vett egyetlen párnát sem, csak vágta a pofákat, amikor Andrjusa este, kinyitva az ablakot, felkiáltott:
- Marta! Micsoda levegő! Harapni lehet!
Litvinszkijt egy kicsit mégis kényelmetlenül érintette, hogy "tönkretette" a feleségét, ezért nem veszekedett, ha Marta lelépett a hegyekbe. Azután, hogy leköltöztek a vidéki nyaralóba, egy évben négyszer, ötször is meglógott. Andrjuska csak a fejét csóválta:
- Menj csak drágám, szórakozz, minek is a tévé előtt rohadni.
Valahogy egyszer, amikor felugrott hozzánk inni egy gyűszűnyi konyakot, a barátomnak őszinteségi rohama lett.
- Így van ez - tört ki belőle, miközben magába döntötte az ötödik pohár tartalmát -, mászkáljon csak a hegyekbe, mi jó van abban?
Szótlanul töltöttem neki a hatodik adag Henessey-t. Andrjuskának egy csöndes nénit kellett volna elvenni, aki szeret a virágágyással és a veteményes kerttel bíbelődni, Martához pedig olyan férj illett volna, aki a Grusinszkij dalfesztivál törzsvendége. Olyan szakállas férfi koszos farmerban, gitárral a hátán, akinek a zsebében mindig van egy jegyzetfüzet a saját verseivel. Na, akkor Litvinszkijek is boldogok lennének, egymagukban, nem kellene megnősülniük, egyszerűen csak kínoznák egymást. Hogy mi tartotta Martát Andrej mellett, egyértelmű: a pénz.
Egyébként nem is titkolta.
- Andrej olyan lehetetlen - mondta nekem mérgesen -, minél öregebb lesz, annál hülyébb, de sajnos, el kell ismernem, nélküle nem tudnék megélni és ha elválnánk, a hegyi kirándulásokat el kellene felejtenem egyszer és mindenkorra. Egy tanárnői fizetésből nem mehetsz hegyi üdülőkbe, csak a síbakancs egyhavi kereset.
Hogy miért tűrte Andrej Marta kacskaringós körmondatait, miért nem vált el tőle, eleinte nem értettem. Köztünk legyen szólva, Marta nem egy bombázó, pénzt keresni nem tud, háziasszonynak pedig pocsék. Mindig odaégette az ételt és amíg a családukban nem jelent meg a szakácsnő, Andrjusa alapvetően rántottán és szendvicsen élt. Mi kötötte a hitveséhez? Hiszen nem ültek sorban a gyerekek a padon. A házastársak úgy marták egymást, mint a kutya meg a macska, csak nálunk Fifa és Klepa sokkal kedvesebb Bandival, Snappal, Cherryvel és a többiekkel, mint Marta Andrejjel volt. De más életébe nem láthatsz bele, és természetesen soha egyikükkel sem beszéltem erről. A családjukban leginkább a férfi imponált nekem, de ezt soha nem tudattam Martával. Különben később megtudtam, hogy Andrejank volt valakije, de erről majd később.
Kicsit több, mint két évvel később Marta útnak indult a hegyekbe, hogy, mint mindig kisíelje magát. Ahogy most emlékszem a tavasz első hónapjaiban volt. Március másodikán elkísértük, nyolcadikán Andrej úgy döntött, hogy felköszönti a feleségét és hívogatni kezdte mobilon. Estére már egészen nyugtalan lett, a kagyló egyre azt hajtogatta: "Az előfizető nem kapcsolható, vagy hálózati zónán kívül tartózkodik". Igaz, eleinte azt hitte, hogy Marta egyszerűen elfelejtette feltölteni a telefont, de reggel, amikor a telefonból ugyanaz az az egykedvű gépi hang hallatszott, Andrej igazán aggódni kezdett. Valamikor ebéd magasságában felhívták egy kis faluból, aminek olyan neve volt, mintha az irodalmi enciklopédiából szedték volna: "Üvöltő szelek", így hívták a hegyi falut, ahol Marta síelt. Egy elcsukló női hang közölte, hogy Litvinszkaja asszony március hetedikén vagyis körülbelül két napja lavinába került. Most mentőegységek keresik, de a hegyről több tonnányi lavina szakadt le és mindent maga alá temetett. A hótakaró nagyon vastag, gyakorlatilag nincs rá esély, hogy Martát életben találjuk.
Andrjusa persze repülőre szállt és a hegyekbe ment.
Egy egész hétig próbált valahogy segíteni a mentőalakulatoknak, azután visszatért Moszkvába. Marta testét nem találták meg, örökre ott maradt, szeretett hegyei közt. Belegondolok, ha tudta volna, hol kell meghalnia, boldog lett volna.
Az első időkben Andrjusa úgy kószált, mint egy árnyék, egészen elveszett volt, de azután találkozott vele Vika.
Na, ő aztán pont ellentéte volt Martának.
Először is, Vikulja imádta a természetet, a virágokat, a madarakat, az állatokat. Önfeledten dolgozott, hogy szép kilátás legyen a nyaralóból, leköltöztetett a telekre két kutyát és beszerzett egy akváriumot is. Másodszor, élete álma volt, hogy vidéken éljen. A tetejébe még felgyűrte az ingujját és a kezébe vette a ház ügyeit. Andrjusa kivirult, megfiatalodott és olyan boldogan nézett ki, hogy az már illetlen. Kéz a kézben sétálnak a feleségével és csodálják a természet szépségét. Vika otthagyta a munkahelyét, azelőtt egy egészségügyi szakközépben németet és latint tanított, átképezte magát titkárnőnek és most Andrej vállalkozásában segít, ott ül az utazási irodában és segít a klienseknek.
Gondolataim könnyed folyását Zajka hangja szakította meg:
- Nézd csak, még a kocsifelhajtójuk is új!
Zajuska lefékezett a világoszöld fémkapu előtt és elkezdte nyomni az autókürtöt. A kapu lassan, szinte akaratlanul kitárult, mi begördültünk az udvarra, és alig bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel az elragadtatástól: amerre a szem ellát virágok voltak.
Pár perc múlva vidáman mosolyogva taszigált minket Andrej a felújított ház felé.
- Tessék, nézzétek - hadarta élénken -, először ez az előtér, itt le lehet dobni az utcai cipőt, utána az előszoba. Szép tükör, ugye? Ez meg a ruhásszekrény. Gyerünk tovább, a hall a vendégszoba után, nézzetek a lábatok elé, kicsit "megrongáltuk", ide három lépcsőfok vezet. Az étkező-konyha. Akvárium kicsit király? Az én ötletem. Nem akartam falat, de kellett valami térelválasztó.
- Jaj, micsoda halak - kiáltotta elragadtatottan Zajka. - Főleg az ni, az a sárga! Eldobom az agyam! Meg kell zabálni!
Andrjusa boldogan nevetett és vonszolt minket tovább a fürdőbe, ugyanitt volt, majd a második emeletre.
Vika, amíg a férje bemutatta a hálószobát, a dolgozószobát, a könyvtárszobát és a manzárdszobát, a konyhában tüsténkedett. Az észbontó illatokból ítélve lukulluszi lakoma várt ránk.
Hangosan kifejezve az elragadtatásunkat asztalhoz ültünk és enni kezdtünk. El kell ismernem, a ház jobb lett, azelőtt itt kényelmetlenül éreztem magam, különösen a sötétkék tapéta nyomasztotta a lelkivilágomat, melyet egy rossz pillanatában a dizájner javasolt Andrjusának.
Most leszaggatták, világos-bézs színűre festették a falakat, az ablakon függöny volt, ez a színvilág örömteli, vidám napsugaras volt.
- Vikuszja! - kapott észbe a házigazda. - A hagyma? Hol van? Na, tudod, az az édes? Miért nem tettél az asztalra?
- Elfelejtettem - vágta rá a háziasszony. - Rögtön leszaladok a kamrába.
Az utolsó szavakat kiejtve Vika felugrott és elrobogott. A férfiak egyet, aztán még egyet. Zajka is legurított egy kis konyakot.
- Vikuszja! - kiáltott Andrjusa. - Hol vagy? Gyere gyorsan!
Felálltam.
- Nem tudja, hol van itt a kamra?
- Ülj le, majd én megkeresem - mondta a házigazda és nehéz léptekkel elindult a folyosón.
- Milyen szép itt most, milyen nyugodt - motyogta Kesa.
- Aha - Zajka egyetértett -, elment a hisztérika. Vika jól tette, hogy mindent világosra festett.
- Nekem úgy tűnik, hogy szándékosan csinálja - nyújtotta el a szót Manyja.
- Elmés megfigyelés - nevetett Kesa. - Ha az ember felújítást csinál, tudatosan választja a színeket.
- Nem erről van szó- sértődött meg Maska.
- Hát miről? - kérdezte rosszmájúan Zajka. - Lennél szíves elmagyarázni?
- Úgy tűnik - közölte Manyja -, hogy Vika ki akarja űzni innen Marta néni szellemét.
Zajka elejtette a villát, én pedig elcsodálkoztam, mintha Maruszjának igaza lenne, a ház egészen más lett, szinte szándékosan más.
- Úristen! - hallatszott Andrej üvöltése. - Nem! Segítsetek!
Körülnéztünk és futottunk a hang irányába.
A házigazda a kis szoba küszöbén állt.
- Mi történt? - kiáltott fel Kesa.
Andrjusa szótlanul mutatta az ujjával. Akaratlanul abba az irányba néztem és felsikoltottam. Két női láb himbálózott a levegőben különböző színű harisnyában.